1. fejezet || Egy túlzottan izgatott testvér, sosem jó jel

{ KYLIE HALE }

A repülőtér nyüzsgött ezen a késő nyári reggelen, mint ahogy mindig. Általánosságban az apátia érzése volt a levegőben, ami valószínűleg a kinti heves vihart tükrözte. Ezt teljesen normális volt Dublinban ilyenkor a nyár végén, de ez nem jelentette azt, hogy az emberek boldogok voltak miatta. 

- Kylie! - A kiáltás szinte áthasított a repülőtér hangos zsibongásán.

Kinyújtottam a nyakam, és megpróbáltam megpillantani a hang tulajdonosát. Még a sarkamra állva sem tudtam megpillantani a bátyámat. Nem az volt a baj, hogy nehezen láttam, hanem Niall volt alacsony. Nagyon izgatott voltam, hogy újra látom őt. A skype-hívások, a csevegés és az e-mailek nem tudták pótolni azt a tényt, hogy nem találkoztam a bátyámmal szemtől szemben, már vagy két éve. Éreztem, ahogy két erős kéz megragadja a derekamat, mire ijedten felsikoltottam, ezzel magamra hívva a körülöttem lévő emberek figyelmét.

- Itthon vagy! - Hallottam meg vidám kijelentését.

Kissé megnyugodtam, tudván, hogy Niall volt az. Időnként olyan izgatott tudott lenni, hogy néha elgondolkodtam rajta, vajon mennyi cukrot tömött magába.

- Tegyél le. - Kértem.

Niall eleinte mindig befelé forduló volt. Én voltam a társaságkedvelő, míg ő az elmélkedő szerepet töltötte be. Mindez azután változott meg, miután belépett a tizenhatodik életévébe. Megnőtt a varázsa, a mosolyával és a sármjával pedig könnyedén szerzett barátokat. Nem voltam tavaly sem meglepődve, amikor izgatottan felhívott, hogy elmondja, bálkirálynak jelölték. Büsze voltam, hogy a bátyjámnak sikerült felzárkónia hozzám.

Niall olyan hirtelenséggel engedett el, amilyennel magához ragadott. A cípőmsarka megcsúszott a mozdulattól, de sikerült visszaszereznem az egyensúlyomat. Bárki is mondta, hogy egy repülőtéren jó ötlet magassarkút viselni, azt le kéne lőni. 

- Miért kell ilyen magasnak lenned?

Kínosan megpróbálta átkarolni a vállamat, miközben kifelé tartottunk az épületből. A karját olyan szögbe emelte, amely fájdalmasnak tűnt. 

- Egyszerűen csak én kaptam ezeket a géneket.

Niall duzzogva rám nézett, mire én kissé elmosolyodtam.

A hűvös levegő azonnal megérintette az arcomat, amikor kiléptünk a repülőtérről. Mélyen belélegeztem a levegőt, miközben a körülöttem lévő nyüzsgést figyeltem.

- Örülök, hogy újra itthon vagyok.

Niall enyhe mosollyal nézett vissza rám. - Komolyan? - kérdezte.

Bólintottam. Tényleg így volt. Bár Kalifornia erősen a szívembe égett, az a hely sosem érződött igazi otthonnak. Az otthonom itt volt Írországban, a zöld dombokkal és esős napokkal, és nem ott, a dél-kaliforniai pálmafákkal. A felhős ég óriási ellentétben állt a gyönyörű kékkel, amit eddig nézhettem. A szívem megremegett azon gondolaton, hogy alig egy óra múlva otthon leszek. Apró mosollyal bámultam az ablakon lefutó esőcseppeket. Az eső sivár hangulatot adott lápos vidéki területnek. Egy hatalmas felhő húzódott a hegyek felett, ami kísérteties érzést keltett bennem. Ez az, amit hiányoltam. Gyakran mentem sétálni Kaliforniában a kora reggeli órákban, amikor még könnyű köd volt. Ez volt a legközelebbi dolog, ami az otthonomra emlékeztetett. Azok a csendes pillanatok, amiket egyedül, a felhőkkel töltöttem... 

Meglátom azt a bizonyos táblát, ami jelzi, hogy a város közelében vagyunk. Néhány ismerős épület magasodott ki a ködből, miközben végighaladtunk a városon. Alig tíz perc múlva, Niall leparkolt a kocsifelhajtón. Megérkeztünk. Haza.

A bátyám mosolyogva nézett rám, miután kihúzta a kulcsot. Nem sokat beszéltünk útközben. Annyi mindent elakartam neki mondani, de ő hagyta, hogy a saját időzítésem szerint tegyem meg. És még idő kellett. Mély levegőt vettem, és kinyitottam az autó ajtaját. Lerúgtam magamról a magassarkúmat, és meztelen lábakkal rohantam végig a feljárón, miközben az esőcseppek záporoztak a bőrömre. Abban a pillanatban nem érdekelt semmi. Csak én voltam az, és az eső. Párszor megpördültem, és lehunytam a szemem. Az öröm és a kényelem érzése épült be a mellkasomba. Abban a pillanatban tudtam, hogy otthon vagyok. 

- Hé ballerína, így elázol! - Kiabált Niall az esőben.

Megálltam, és vadul mosolyogni kezdtem. Niall vidám arca tükrözte a sajátomat.

- Gyere ide! - Kiáltott fel, és széttárta a karjait.

Örömmel bújtam az ölelésébe. A karjai szorosan fonódtak körém. Biztonságban éreztem magam.

- Nagyon örülök, hogy itthon vagy - mormolta a fülembe.

- Én is. - Erre még jobban magához szorított.

- Nem kapok levegőt. - Köhécseltem.

- Bocsi - engedett el, mosollyal az arcán.

Könnyedén megráztam a fejem, mielőtt elindultunk az ajtó felé. Megálltam közvetlenül előtte. Femeltem a karomat, hogy kopogjak, de aztán idegesen vissza leengedtem. Viszonylag sokáig távol voltam, és nem voltam biztos benne, hogy kopognom kéne-e, vagy elég ha csak benyitok. Végül az ajtófogantyúhoz értem, ám az utolsó pillanatban ismét elhúztam a kezem. Az ajkamba harapva igyekeztem eldönteni, hogy mit tegyek.

- Ez a te otthonod is - viccelődött Niall, és kinyitotta az ajtót.

- De sok idő eltelt - vallottam be, és belekaroltam a bátyámba. Így mentünk be a házba, együtt.

Nem sok minden változott mióta elmentem. A nagymamánk régi szárított növényi anyagokból álló keveréke még mindig ott állt az előszobai komódon.

- Megjött? - Egy nő kérdő hangját hallottam meg, a nappaliból származóan.

Mély lélegzetet véve dobtam le a táskámat a vállamról. 

- Nem kell idegesnek lenned - mondta Niall, próbálva nyugtatni engem.

Egy mosolyt vetettem rá, és megtettem azt a néhány lépést a bejárati ajtótól a nappaliig. Egy tömegnyi ember ült a kanapén, és egy nagy üdvözlő szalag virított a kandalló fölött. Az asztalon számos ital volt kikészítve, a szobát pedig egy otthonos érzés járta be. 

- Ó, az én kicsikém! - Hallottam meg anyám vidám hangját, aki azonnal mellettem termett és magához húzott. 

- Szia anya. - Motyogtam a vállába, és hosszú ölelésben részesítettem.

- Hadd lássalak! - Mondta meghitt hangon, és elhúzódott, hogy végignézzen rajtam. - Olyan szép vagy!

Elismerően nézett rám, a szemében pedig könnyeket véltem felfedezni.

- Ne sírj anyu! - válaszoltam, de az én saját hangom is megremegett.

Miután anya távolabb lépett, a családom többi tagja zárt körbe. Nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek, mindannyian eljöttek. Bár élveztem az újratalálkozást, kezdtem kicsit túlárasztva érezni magam. Rengeteg Kaliforniával és az utazással kapcsolatos kérdést tettek fel nekem, és random ölelésekbe vontak engem. Egy idő után Niall közbelépett és kimentett, azzal, hogy magával húzott. Halvány mosolyt vetettem rá, jelezve, hogy hálás vagyok érte.

0. fejezet || Prológus

{ KYLIE HALE }
Egy darabig céltalanul vándoroltam a tömeg között, elhaladva egy csomó vakációra készülő barátai társaság és gyerekes családok mellett. A boltok ablakai kezdtek egybemosódni egy végtelen homlokzattá, a túl élénk fények és furcsa szagok hatásától. Végre sikerült találnom egy csendes sarkot, nem messze a terminálomtól, és ledobtam a túl nagy táskát a vállamról. Letelepedtem a padlóra, olyan helyre, ahol nekitudtam támaszkodni a falnak. Elővettem a táskámból a nagy jegyzetfüzetemet, és az újonnan vásárolt tollamat, aztán felírtam az egyik felső sarokba a dátumot. Írni kezdtem.

"Néhány történetet soha nem szabadna elmesélni, az a legjobb, ha a sötétben tartjuk őket. Vagy azért, mert túl unalmasak, vagy pedig, mert túl zordak a legtöbb ember ízlésének. Ez a történet talán egy azok közül, de úgy érzem tartozom neked, Niall, legalább egy magyarázattal. A cselekedeteim  megmagyarazásával, és az okkal, ami arra vezetetett, hogy így menjek el. Meglehet, hogy utálni fogsz a végén, az is lehet, hogy már most utálsz, de legalább az én öntudatom megnyugszik, tudván, hogy legalább egy ember tudja az igazságot.

Rájöttem, hogy néha a jó szándékaink miatt is sok bajba kerülhetünk. Néha, az amit az embereknek akarsz, és amit az emberektől akarsz, nem az, amire szükséged van, és néha el kell engedned dolgokat, még ha ki is akarsz tartani, és nem ezt tenni. A szerelem egy trükkös dolog. Úgy nő és fogyatkozik, mint az apály. Amikor már azt hiszed, hogy elmúlt, hirtelen úgy elkezd áradni, mint egy szökőár. A probléma az, hogy egy bizonyos ponton túl, ki kell jutnod a vízből.

Soha nem állt szándékomban, hogy ennyi embert megbántsak. Igyekeztem, ahogy csak tudtam, hogy azt tegyem, amiről azt gondoltam, hogy helyes. De a szív hazudik, és néha a gondolkodással csak bajba kerülhetsz. Talán hallgatnom kellett volna mások tanácsára. Az életem még mindig egyszerűbb lenne, és megúsztam volna egy csomó vétkezést, és szívfájdalmat. Nem tudom. Talán. Mégis, az idő nagy részében úgy érzem, hogy mindennek így kellett történnie, és nem hagytam volna ki semmiért. Mert, azokért a pillanatokért, amikor minden tökéletes volt és a világ normálisnak tűnt, azokért megérte minden. 

Ezt a levelet egyfajta vallomásként írom. Hová megyek? Még mindig nem tudom. Csak azt tudom, hogy el kell tűnnöm messzire ettől az egésztől. Tudom, hogy az elfutás nem old meg semmit, de az ember jobban érzi magát. Talán egy nap majd veszem a bátorságot, hogy ezt ténylegesen elküldjem neked, de úgy érzem, hogy rosszakat gondolnál rólam. Mert azóta, hogy középiskolába kerültem, az életem nem volt más, mint hibák sorozata, néhány jóval, néhány rossszal, és néhánnyal, amit soha nem kellett volna elkövetnem."